Paul Thomas Anderson aktuális munkáit mindig csak egy aktuálisan szólva vékony cérnaszál választja el attól, hogy a szélesebb közönség (és az Oscar-döntnökök) is rájuk harapjon, ám épp ez az, ami a filmjeit annyira különlegessé teszi. A második filmjével midcult-kedvenccé váló író-rendező ünnepelt sztárszínészekkel dolgozik, izgalmas rejtélyeket boncolgat és nagyon látványos, mégis egyedi vizuális stílusban alkot, mégsem robbant úgy kasszát, mint az a Nolan, akire ugyanezek a megállapítások igazak. PTA viszonya a filmhez és a közönséghez homlokegyenest eltérő, ő nem játékos megfejtésekben, hanem enigmatikus kérdésekben gondolkozik. Lélegzetelállítóan kidolgozott filmjei ellenállhatatlan lassúsággal sodorják magukkal a nézőt, és mindig ott lüktet bennük valami zavarba ejtő titokzatosság, amire az arra fogékonyak kattannak, de a hollywoodi egyértelműségen trenírozott nézőt jótékony zavarba hozza. Ez alól a legfrissebb Fantomszál sem képez kivételt.
