A skandináv krimiirodalom Steven Spielbergje, Jo Nesbø jelen állás szerint tizenegy kötetet szentelt már az általa teremtett Harry Hole (ejtsd: hú-le) kalandjainak. A norvég sikeríró húsz éve hívta életre a zseniális elméjű, állandó alkoholproblémákkal küzdő nyomozó karakterét, de igazán csak úgy a harmadik-negyedik történetre találta meg a saját stílusát. A legjobb Hole-nyomozásokban a tekervényes bűnügyek, a helyszínek és a karakterek organikus egységet alkotnak, az eset hajmeresztő fordulatai szappanoperás betétekkel (Hole és privát/szakmai környezete magánélete) és váltakozó intenzitású társadalmi áthallásokkal gazdagodnak. A növekvő színvonalú, majd az utóbbi években kínosan generikus unalomba fulladó széria vitathatatlanul a 2007-es Hóember fagyos műfaji bravúrjával ért a csúcsra, így nyilván nem véletlen, hogy a többi potenciális Nesbø-cím közül elsőként épp erre csapott le Hollywood.
Egy ennyire csavaros, számtalan mellékszállal megbolondított, több idősíkon zajló, brutális tempóban szánkázó történetet persze korántsem egyszerű megfilmesíteni. Már-már törvényszerű, hogy a Hóember is több évet vesztegelt az előkészítési fázis poklában és olyan nevek is kiszálltak a projektből, mint a nagy Martin Scorsese. Az első norvég sorozatgyilkos utáni hajszában ugyanis Nesbø csúcsra járatja a zsáner fontosabb hatásmechanizmusait és egy jó értelemben vett ponyvás hullámvasutazásra invitálja az olvasóit. Ahhoz viszont, hogy a standard hollywoodi történetmesélés keretei között is visszaadható legyen a hatásvadászat innenső oldalán táncoló szövevény, a forgatókönyv íróinak igen komolyan bele kellett nyúlniuk a forrásmű szerkezetébe. Nemcsak áthangszereltek és nyestek, számos kulcsfontosságú ponton is változtatni kényszerültek, ami érezhetően megborította a kényes egyensúlyt.
