Az amerikai középiskola kasztrendszere komoly traumát jelent az örök kívülállóknak, legalábbis a témával akár csak érintőlegesen foglalkozó könyvek és filmek ezt a képet sugározzák felénk. A mikroközösségek persze mindig szigorú külső-belső szabályok szerint működnek, a beilleszkedés ellentmondásait így nyilván az is átérezheti, aki egy öltözőszekrényes kertvárosi suli helyett másfajta intézményekben próbál helyt állni. Az Orgyilkos osztályban pontosan az a jó, hogy egy mindenki számára ismerős helyzetből pokolian szórakoztató és sötét szatírát farag. A képregény elsősorban mégis azért zseniális, mert a remek sztorikat fantasztikus vizuális megoldásokkal tálalja.
Az író Rick Remender gyerekként két-három évente kénytelen volt új helyen kezdeni az iskolát, ami nyilvánvalóan traumatikus élményt jelentett a számára. A középiskola egy tinédzser számára maga a nagybetűs társadalom, ahol a hatalmi struktúrák a különféle szubkultúrák látványosan elkülönülő rétegei mentén szerveződnek. Egy kialakuló személyiség számára kiemelten fontos a megfelelő csoporthoz való tartozás, illetve a saját identitás kérdése. Remender ezeket a mindenki számára ismerős problémákat nagyítja fel és keveri a saját emlékeivel. A képregény így nemcsak a Reagan-korszak ellenkultúrájának egy különösen izgalmas és ironikus lenyomatát adja, de egyértelműen érezhető az is, hogy a történet bizonyára terápiás céllal íródott.
