Izgalmas (és érdemes) megfigyelni a rendezői karaktereket a filmes új hullámokban. Jönnek az ifjak (persze nem a semmiből), egyet akarnak, újat a régi helyett: egy korosztály, egy raj, egy mozgalom, egy hangütés, egy szándék, egy szenvedély. Mégis: ahány alkotó, annyi karakter. Az egyéni variációk között a két fő típus: a radikális és a mérsékelt. Az újító és a „konzervatív”. (Az utóbbinál az idézőjelet az indokolja, hogy hiszen „a papa mozijával” szemben mindannyian nóvumot hoznak, arra törekednek.) A polgárpukkasztó és a békéltető. A „mizantróp” és az „filantróp”. Az első típus reprezentatív műfaja a szatíra, a másodiké az életkép, az első stílusa avantgarde, a másodiké nézőbarát. [Harmat György írása először a Filmvilág 2016 októberi számában jelent meg.]
JÓRAVALÓ FICKÓ
A mintát természetesen a nouvelle vague adja: a vad Godard mellett a szelíd Truffaut. Vagy a francia új hullámmal nagyjából egy időben (az 1950-es évek második felében) jelentkező brit Free Cinema Lindsay Andersonja és Tony Richardsonja. E tipizálás időtlennek tűnik: évtizedekkel később a dán Dogma 95 mozgalmában a provokatív Lars von Triert Lone Scherfig megszenvedett derűje ellenpontozza. Visszatérve az 1960-as évekhez: a cseh új hullám „könyörtelenje” történetesen egy nő, Věra Chytilová, „jóravaló fickója” pedig Jiří Menzel. Az ő pompás figuráját annál is könnyebb elképzelnünk, mert színész is (messze nem csak a saját filmjeiben): élet- és emberszerető, kedvesen kajla, szomorkás bohócnak látjuk.
