Amióta a hetedik művészeti ág létezik, vagyis a Lumière fivérek 1895. december 28-i vetítése óta, a film képes volt hatni az érzelmekre. A film szocializációs szerepe is egyidős magával a mozgóképpel. Az első vetítéseket követően a nézőközönséget már nem elégítette ki az egymás utáni képek sorozata, és mesét, történetet kívánt. A történetmesélés iránti szükséglet magával hozta a mozisok versenyét a jó tollú, élénk fantáziával megáldott írók megnyeréséért (filmnovellát írt többek mellett Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes és Heltai Jenő is). Ami a 19. század elején-közepén az újságokban közölt folytatásos regény volt, az lett a 20. század eleji nézők számára a film.
A politika, mint mindenben, a film terén is megpróbálta érvényesíteni az érdekeit. Ez nemcsak a mozik nyitvatartásának, a nézőközönség magatartásának szabályozását jelentette, hanem azt is, hogy a politikusok mind nagyobb része fölismerte, hogy a filmvetítésekre járó közönség nem csupán szórakozásra, hanem információkra is vágyik. A filmek előtt lejátszott ún. filmhíradó műfaja igen alkalmas volt arra, hogy a hatalom a számára megfelelő, ellenőrzött híreket juttassa el minél szélesebb közönséghez. Majd az indoktrináció más eszközei is elterjedtek: az I. világháború idején, elsősorban az antant propagandájában, meghatározó szerepet kaptak a játékfilmek.
